A német Aprajafalva
A német Bullerbü
A fővárosi zöldek Bullerbüvé akarják változtatni Berlint. Ez épp elég gond. De a provincializmus és a világtól való elrugaszkodottság már régóta a szövetségi politika állandó elemévé is vált. A valóság tagadásának következményeit Afganisztánban láthatjuk.
A berlini Friedrichstraße egy központi szakasza, amely egykor a nyüzsgő "arany húszas évek" legendás sugárútja volt, már csaknem egy éve "forgalomcsillapított", azaz autómentes. Az eredmény annyira lesújtó, hogy a nyilvánosság előtt aligha mondják ki: igazi katasztrófa. Az üzletek forgalma a felére csökkent, a járókelők száma visszaesett, és a hangulat egy átépítés alatt álló castrop-rauxeli sétálóutcára emlékeztet.
A Friedrichstraße, amely 1989 után ismét élénk bevásárló- és sétálóutcává vált, most úgy néz ki, mint egy bicikliverseny-pálya, egy gyermek ugrálóvár és egy állandó deszkabódé-kiállítás keveréke, amelyet csúnya, rikító sárga csíkok és fehér-piros sorompók szelnek át, amelyek a mellékutcákat is városi halálzónává változtatják.
Így néz ki az autómentes város piros-piros-zöld utópiája: Tristesse royale. Nem utolsósorban esztétikai katasztrófa. Bettina Jarasch, a berlini képviselőház közelgő választásának vezető jelöltje és a polgármesteri tisztség várományosa egészen másként látja a dolgokat, és nemrégiben megadta a hozzá illő választási vezérszót. A multikulturális fővárosban "több Bullerbü-t" akar megvalósítani - azaz a naiv-romantikus világképet, Astrid Lindgren meséje után szabadon. A [dán] "hygge"-t, mely meghitt és kényelmes, távol minden gonosz erőtől, és minden konfliktustól mentes. Egy babaházat. Harisnyás Pippit a Nagy Utazáson. Úgy alakítom a világot, ahogy nekem tetszik.
Ha csak Berlinről lenne szó, az is elég rossz lenne. De a "Bullerbü", az önelégült vattacukor-gubóba pörgés és a kellemetlen valóságok következetes tagadása már régen az egész német politika kulcsfogalmává vált. A kivételek erősítik a szabályt.
Ennek a provinciális önsorsrontásnak a legfrissebb bukása Afganisztánban figyelhető meg, ahol számos embernek kell megfizetnie akár az életével is az itthon elkövetett politikai vakságért és beteges önelégültségért, az opportunizmusért és a gyávaságért.
A katonák kötelező gyászolása
A német közvélemény húsz éven át kínosan kerülte annak említését, hogy a tálibok ellen gyilkos háború folyik. A Bundeswehr 59 katonájának halálát kötelességtudóan meggyászolták, egyébként minden az iskolák és kutak építéséről, az önvédelemről és a poszttraumás stressz zavarról szólt, amelynek kezelési költségeiért keményen meg kellett küzdeni a német egészségbiztosítókkal. A Bundeswehr utolsó katonáinak 2021. júniusi hazatérése kevesebb figyelmet kapott, mint a német Ballermann-turisták érkezése Mallorcáról, akik a korona tesztállomást keresik a repülőtéren.
A német Bullerbü pacifizmusa nem elvi erkölcsi meggyőződésből fakad, hanem egy "a lényeg, hogy nem én vagyok a hibás" típusú, "csak nélkülem" reflex. Ez a félelemmel teli kibújás természetesen kizárja a saját nemzeti vagy európai érdekek magabiztos megfogalmazását, amire egy következetes politikai és katonai stratégiát lehetne alapozni. Ha nincs más lehetőség, akkor az ember morgolódik, és csatlakozik az amerikaiakhoz, akiket a következő adandó alkalommal megint minden rosszért hibáztatnak a világban.
Büszkén ünneplik a "sokszínűséget" és a "világra való nyitottságot", de nem hajlandók elismerni az ebből eredő társadalmi és kulturális konfliktusokat - sem a saját országukban, sem a világ többi részén. Évtizedekbe telt, mire az iszlám párhuzamos társadalmak és a bűnöző arab klánok létezését már nem tagadták csuklóból.
Ennek ellenére progresszív körökben még mindig tapintatlannak tartják, ha nevén nevezik a dolgokat, mint például a fiatal férfi migránsok és menekültek körében az erőszakos szexuális bűncselekmények gyanúsítottjainak egyértelműen rendkívül magas arányát. Bárki, aki ebből problémát csinál, egyenesen a jobboldali sarokba kerül.
Hasonló volt a helyzet, csak éppen az ellenkező ideológiai irányban a múlt század 50-es és 60-as éveiben, amikor a hosszú hajú embereket azonnal anarchistáknak, a miniszoknyás lányokat pedig "ribancoknak" nyilvánították. Még rosszabb volt, amikor előbbiek arról is kérdeztek, hogy vajon mit csinált apa a háborúban.
"Ne beszélj róla" a "Mondd ki, ami van" helyett - ez majdnem olyan, mint akkoriban. Egy új intellektuális önelégültség, a jó, politikailag korrekt gondolkodásmód új nyárspolgárságával párosuló ábrándkergetés nagyrészt felváltotta a felvilágosodás jelszavát, amely egykor magába foglalta a kritikakészséget, valamint a bátorságot és a kíváncsiságot. Bullerbü-Németországban sok olyan dolog van, amit az ember nem akar részletesen tudni. A lényeg a megfelelő "hozzáállás", az erkölcsi felsőbbrendűség kellemes érzése.
Most, miután az afganisztáni brutális valóságot a végsőkig tagadták, és a német kormány alkalmatlanságára fény derült, az emberek ahhoz folyamodnak, ami Bullerbü-Németországban még mindig a legjobban bevált: a "példamutatáshoz". A német szövetségi államok, mindenekelőtt Berlin és Hamburg, gyakorlatilag azon fáradoznak, hogy minél több menekültet fogadjanak be.
A verseny üzenete: mi vagyunk a jó fiúk, ha nem is a legjobbak, még akkor is, ha kormányunk intézkedései - amelyek nem voltak időszerűek, nem voltak bölcsen előrelátóak - emberéleteket követeltek. Molière idejében ezt képmutatásnak, a jó szándékúak kettős mércéjének nevezték.
Ugyanez vonatkozik a menekült- és migrációs politikára is 2015 óta. A humanista hozzáállás megmutatása minden tekintetben fontosabb, mint egy átgondolt, akár hosszú távú, a határait is ismerő politika.
Akár a kül-, az éghajlat- vagy a migrációs politikában, mindenhol egy sajátos Németországhoz való fixáció dominál, amely szorosan kapcsolódik az áthagyományozott protestáns bűnösségi kultúrához.
Csekken utazó humanizmus
Mindig úgy érezzük, arra vagyunk hivatottak, hogy megmentsük a világot, hogy befogadjuk a menekülteket és kiálljunk a béke mellett, éppen mi, akik felelősek vagyunk az emberiség elleni legnagyobb bűntettért, még akkor is, ha a "posztkolonializmus" baloldali aktivistái most megpróbálják relativizálni azt.
Furcsa módon humanista nagylelkűségünk, amelyet nem ritkán csekken küldünk szét a világ minden tájára, a látóterünk szembeötlő beszűkülésével jár együtt. Malitól és Mauritániától Szudánig, Szomáliától Jemenen, a Maghreb-országokon és Libanonon át, Iraktól Iránon át Afganisztánig, Pakisztánig és Bangladesig a fél világot átszeli a válság gigantikus íve, de mi a Földközi-tenger középső részére meredünk, ahol a még várható menekültek töredéke kockáztatja életét és testi épségét az embercsempészek hajóin.
Ott zajlik a "mi szégyenünk", a német média többsége szerint, amely egyébként fütyül a venezuelai, kubai vagy zimbabwei körülményekre, ahol a szocialista vezetők évtizedek óta nyomorba taszítják népüket.
Ennek a szelektív erkölcsiségnek lehetnek ideológiai okai, de végső soron a valóság tagadásának eredménye, amelyben a világ eseményei elsősorban a német lélek bűntudattal rokon érzékenységében tükröződnek - egy olyan mértékegységben és léptékben, amely azonban összeegyeztethetetlen a bonyolult globális valósággal.
Ennek a szellemi önkorlátozásnak a groteszk voltát mutatja az is, hogy a szent német gender-csillagokat most már a Hindukuson is védik: A közszolgálati ZDF nemrégiben „Islamist*in“-ekről beszélt [A gender * toldással fejezik ki németül, hogy egyaránt lehet nő vagy férfi az iszlamista - a szerk], éppen akkor, amikor a kizárólag férfiakból álló tálib harcosok gondoskodtak arról, hogy egyetlen nő se merjen Kabul utcáin járni.
Ideális példája ez a bullerbü-németországi provincializmusnak, a világtól való nárcisztikus elidegenedésnek, amelynek önreferenciális erkölcsi szarviharai rendszeresen tombolnak az öngerjesztő társadalom vizespoharában. Semmi közük a háborúhoz, a szükséghez és a nyomorhoz a világ többi részén.
